Lehet, hogy rájöttem a megoldásra?

Persze a saját megoldásomra, nem a tiédre, de azért bízom benne, hogy Számodra is hasznos lesz ez a kis sztori. :-)

A tanfolyamon több személyiségtesztet töltünk ki, amik segítségével jobban megismerhetjük és megérthetjük önmagunkat, és persze másokat is. Bevallom, hogy ez az egyik kedvenc részem, mert hát tegye föl a kezét, aki nem kíváncsi önmagára. Ne meg persze arra, hogy mások hogyan működnek.

 Ez mindig érdekes, segít új dolgokat tanulni, felismeréseket tenni, más megközelítéseket, lehetőségeket megismerni. Ez egy igen fontos lépcső, hogy változtassunk önmagunkon, mert ötleteket kapunk arra, hogy működhetnénk és hogy kezelhetnénk helyzeteket másképp. 

Amikor kitöltöttem a konfliktuskezelés tesztet, túl nagy csodát nem vártam. Azért, pláne azok közül, akik ilyen tanfolyamra mennek, sokan tisztában vannak azzal, hogy melyik “típusba” tartoznak.  Hogy mindenki legalább az alapokkal tisztában legyen, ezt az 5 típust szokták megkülönböztetni.

– kompromisszumkereső
– problémamegoldó
– versengő
– konfliktuskerülő
– alkalmazkodó

Én alapvetően konfliktuskerülő voltam. Az elmúlt években ez nagyon sokat változott, mivel saját vállalkozást viszek, muszáj volt megtanulnom, hogy bele kell állni a helyzetekbe. 

Az ember nem engedheti meg magának azt a parát, hogy „Úristen, mit gondolnak rólam! Ha konfliktusba kerülök, mi lesz, ha elvesztem a partnert, az ügyfelet emiatt?”

Ha az ember konfliktuskerülő, nagyon sok mindent lenyel, nem mer nemet mondani és sok helyzetben hagyja, hogy akarva, akaratlanul kihasználják. Ami az üzleti életben egyenértékű azzal, hogy a félelmei miatt egyre több feladatot lát el ingyen. Ez persze ahhoz vezet, hogy egyre kevesebbet keres, az órabére meg kezd korrelálni az éhbér kategóriával. Úgyhogy gyakorlatilag egy szint után összeomolhat a biznisz, velünk együtt. (Elárulom egyébként, hogy egy ügyfelet és partnert sem veszítettem emiatt.)

Ezek után mégis meglepetés volt, mert kiderült, hogy a kompromisszumkereső és a konfliktuskerülő fej-fej mellett “győzött”. Arra számítottam, hogy ennél jobban áttérbe szorult már a konfliktuskerülő énem. Kicsit csalódott voltam, persze örültem, hogy magas pontszám jött ki a kompromisszumkeresőre is, meg harmadikként ott volt a problémamegoldó is. Valamint tisztában voltam vele, hogy a fejlődést csak azzal lehetett volna lemérni, ha 2-3 éve is kitöltöttem volna ezt a tesztet és össze tudom vetni az eredményeket.  Titkon azért remélem, hogy sokat fejlődtem. 

Sokat gondolkodtam a témán az elkövetkező napokban. Arra már a nap végére rájöttem, hogy nincs jó, meg rossz típus és hibás gondolkodás részemről, hogy előítéleteim vannak. 

Mindegyik konfliktuskezelő attitűdnek megvan a maga helye és szerepe. A kérdés sokkal inkább az, hogy tudjuk-e, hogy milyen helyztben mit lenne érdemes használni, és ha szükséges, tudjuk-e használni bármelyik “metodikát”.

Olyan ez, mintha egy szobát festenénk ki. Nem aszerint fogjuk az eszközt megválasztani, hogy csak a nagyméretű festőhenger a jó, hanem aszerint, hogy adott rész festéséhez mi a praktikus és célszerű választás. Gondolom, még senki nem kezdett neki az ablakkeret körüli javítgatásoknak a nagy hengerrel, mert csak az a frankó, vagy, mert az ecsettől félt. 

Hát ezzel már előrébb voltam, némileg meg is nyugtatott a dolog, de még mindig nem értettem, hogy miért jött ki az egyik legerősebb attitűdnek a konfliktuskerülő. Veszettül gondolkodtam, hogy az elmúlt időszakokban milyen konfliktusokba kerültem, számba vettem, hogy mikor mit reagáltam, hogyan kezeltem a helyzetet. Nem jutottam sokkal előrébb, az tűnt csak fel, hogy csupa munkával kapcsolatos szituáció jut az eszembe. Persze ez így kényelmes, hogy ezen a területen működnek a dolgok, mert komfortzónán belül van. Bár megnyugtató volt, hogy arra jutottam, hogy ez rendben van valószínűleg, nem tartottam teljesen relevánsnak az összkép megítéléséhez.  

A felismeréshez egy véletlen sztori vezetett el, épp a coaching tanfolyam kapcsán.

Az egyik képzési napon, kihasználva az ebédszünetet, elugrottam vásárolni, vettem csirkemellet, amit betettem a hűtőbe. Már akkor vacilláltam rajta, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, ismerve a szétszórtságomat. Nagy esélyt adtam neki, hogy ott fogom felejteni. Ezen túlléptem azzal, hogy szent esküt tettem magamnak, hogy ez kivételesen nem így lesz. 

A tanfolyam után Orsival, az egyik csoporttársammal, beültünk inni valamit egy közeli helyre. Lekötött a beszélgetés, meg az aznapi élmények. 

Gondolom, kitaláltátok, persze, hogy ott felejtettem a csirkemellet. A beszélgetés egy pontján, csak úgy a semmiből belém hasított: “A francba! A csirkemell!”

Nos, hát Orsi nélkül ez a helyzet így nézett volna ki: nagyon hamar arra jutottam volna, hogy nem éri meg visszamenni érte. Persze, némi stresszt is okoz a helyzet, meg plusz 5-10 perc, fáradt vagyok, mennék inkább haza. Úgysem tudnék bejutni, már biztos zárva van, vége van a tanfolyamoknak. 

Orsival így nézett ki a helyzet: Orsi, mondta, hogy menjünk vissza érte. Visszamentünk, még bent volt a takarítónő, aki készséggel beengedett és simán hozzájutottam a csirkemellhez. 

Ezúton is köszönöm Orsinak, hogy eljutottam a felismeréshez. Valószínűleg ez nem, vagy legalábbis mindenképp jóval később történt volna meg, ha tőle nem látom, hogy más ember hasonló helyzetben hogyan dönt és cselekszik. Meg persze köszönöm a csirkemell miatt is!  :-)

Itt valójában egy belső konfliktusról volt szó, amit elkerüléssel kezeltem volna, leginkább amiatt, mert úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy az ezzel járó stressz és időbefektetés, nem érte volna meg a helyzet felvállalását.

Most azért,ha ezt reálisan ítéljük meg, valójában se nagy stressz, se nagy időkiesésről nem beszélhetünk. 

Ez elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy volt olyan időszakom, amikor minden szempontból, lelkileg, idegileg, időben (családi tragédiák, saját vállalkozás, építkezés stb.) iszonyatosan leterhelt voltam.

Akkor, hogy végig tudjam csinálni ezt az időszakot és a prioritás területeken minél jobban helyt tudjak állni, rászoktam arra, hogy a legkisebb dolgot is hárítom, ami kicsit is felesleges tehernek tűnik, hogy kíméljem magam.

Akkor ez jó metodika volt, nagyban segített, hogy “túléljem” ezt az időszakot, ha lehet még így is eredményesen. Ez sikerült szerencsére és “kopp-kopp” nagyjából túl vagyok ezen a perióduson. 

Tehát már nem szükséges ez az attitűd, legalábbis biztos nem ilyen mértékben. Ez a felismerés nagyban segített. Persze az attitűdváltás nem megy egyik napról a másikra, de mindenképp biztató a kezdet.

Egyébként itthon végignéztem újra a tesztet és a választásaimat. Arra a vicces felismerésre jutottam, hogy még a teszt kitöltése közben is a “kímélő” stratégiát folytattam, Hát nehogy már elgondolkodjak és figyelmesen olvassam végig a választási lehetőségeket, az terheli az agyam.

A konfliktuskerülő személyiségemet nem vetkőzhetem le 0/100. De ezt nem is hiszem, hogy kellene. Ha tudom kontrollálni, tudok helyes döntéseket hozni és helyes metodikákat használni, azt gondolom, hogy akkor már sínen vagyok.

A helyzetmegítéléseken a fentiek tükrében persze még jócskán csiszolnom kell, de ha már eddig eljutottam, mi okom lenne kételkdeni, hogy ez is menni fog.

Írta: Cseh Szilvia, life coach hallgató, Indigo Coaching Kft.

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..